A nyolcvanas években Magyarországon, főleg vidéken az számított a legmenőbbnek, aki ismerte a helyi diszkóst, és minden héten átmásolta tőle kazettára a legújabb zenéket. Milyen zenéket? Italo discót. Hadd meséljünk erről a többség által ma már lecikizett, ám nagyon is fontos irányzatról, amely tele van bűnös örömökkel! Italo disco, azaz olasz diszkó? Nos, ez így ebben a formában félrevezető, helyesebb lenne azt mondani, hogy olyan jellegzetes, elsősorban a diszkókat célzó olasz elektronikus tánc- és popzene, ami hetvenes évek végétől a nyolcvanas évek derekáig terjedő időszakban készült, de hát ez mégsem lehet egy stílus neve. Az kétségtelen, hogy az italo disco gyökereit a diszkózenében találjuk.
Mint mindenhol a világon, a diszkó Olaszországban is rendkívül népszerű volt a hetvenes években, maga az olasz diszkózene ugyanakkor nemzetközi viszonylatban nem volt különösképpen kiemelkedő, az ottani zenészek, producerek nem voltak igazán jelentős hatással a műfajra, mint mondjuk a franciák, ők inkább csak átvették az amerikai és az európai mintákat. A diszkózene importjában kulcsszerepet játszott a Guadalupe szigetéről származó Jaques Fred Petrus, aki Olaszországban elsőként foglalkozott amerikai diszkólemezek behozatalával és eladásával az 1973-ban Milánóban nyitott Goody Music nevű lemezboltján keresztül.
Néhány évvel később Petrus összeismerkedett a klasszikus képzettségű bolognai zenésszel, Mauro Malavasival, akivel 1978-ban elindították a Goody Music zenei produkciós céget és kiadót, amellyel új hangzást hoztak az olasz diszkózenébe, ötvözve a soulos, funkos amerikai diszkóhangzást a szintetikus alapú eurodiscóval, amelynek megteremtője nem mellesleg egy Németországban élő olasz volt, nem más, mint Giorgio Moroder.