Ahogy telik-múlik az idő, ráébredünk, hogy ezt a bizonyos “Boldogok amíg meg nem halnak” könyvet nem rólunk írták, még csak egy fejezet sem jut nekünk benne. Csalódunk abban, akiben hittünk. A személyben, aki álmainkat valóra válthatta volna, jövőnket írhatta volna. Közös jövőnket, közös álmainkat. Minden kapcsolat egy fonál. Idővel elkophat, itt-ott elkezdhet foszlani, és legtöbbször, ha nem óvjuk eléggé, elszakadhat. Ha megtörténik a baj és szertefoszlik, minden erőnkkel megpróbáljuk újból eggyé olvasztani a két véget. Összekötjük ismét, csomót létrehozva, amely miatt már sosem lesz olyan a fonalunk, mint azelőtt.
A fonal, amely arany színben pompázott, hosszú és fényes volt, hibátlan és tökéletes, most megmutatta hibáit, gyengeségét és fényét vesztette, majd szertefoszlott. Amikor az ember valakiben csalódik, nem érti, hogyan történt, mit rontott el, vagy éppen mit nem vett észre. Egyszerűen csak értelmét vesztik az addig biztos dolgok.
Miért rettegünk oly annyira a csalódástól? A csalódások által csak kitisztulnak a dolgok, másként és más fényben kezdjük el látni a világot, és jó esetben tanulunk belőle. Persze lehet, hogy összetörik a szívünket, de csalódás hiányában talán a hibáinkkal sem lennénk mindig tisztában. Ha az arcunkba mondja valaki a véleményét, akinek adunk is rá, gyakran fáj, vagy akár megsértődünk, és olykor csalódunk az illetőben.
Valójában köszönettel tartozunk neki, hiszen csak hibánkkal szembesít, amit esetleg a közeljövőben megpróbálhatunk kiküszöbölni.
A szentkeresztség iránti vágy helyettesíti a keresztelést, amikor annak végrehajtása lehetetlen. A tökéletes megbánás helyettesíti a gyónást, ha maga a gyónás nem lehetséges.
