‘Minden ember ki van szolgáltatva az öregedésnek és a halálnak. Az öregedés és a halál fogalma elviselhetetlen az emberi lény számára; napjaink társadalmában csak nő, növekszik, fölényesen és kivédhetetlenül, míg végül betölti az egész tudatunkat, és minden mást kiszorít onnan. És szép lassan úrrá lesz rajtunk a bizonyosság, hogy a világ korlátai ki vannak jelölve. Maga a vágy is eltűnik, nem marad más, csak a keserűség, és a félelem. De főleg a keserűség, a hatalmas, a felfoghatatlan keserűség… Semmi sem csökkentheti a fájdalmat, amikor elveszítünk valakit. Életünk végéig velünk marad, bármilyen hosszú legyen is.
Csak abban reménykedhetünk, hogy a seb idővel gyógyulni kezd, de nem számít, milyen erősek vagyunk, milyen keményen küzdünk, a heg örökké velünk marad’.
‘Úgy gondolom, a legtöbb ember, akit nagy veszteség, tragédia ér életében, keresztúthoz érkezik. Talán nem azonnal, de amikor a sokk elmúlik, akkor mindenképpen. Lehet, hogy hónapokkal, lehet, hogy csak évekkel később. Ekkor a tapasztalataik hatására vagy többé válnak, mint amik addig voltak, vagy összemennek’.
‘Mennyi reménytelenséget rejt a fájdalom, ha elveszítjük egy szerettünket! A fájdalom közepette nem változtathatunk a halál tényén, és a bizonyosságot sem temethetjük el, hogy ez egyszer velünk is bekövetkezik’.
A szentkeresztség iránti vágy helyettesíti a keresztelést, amikor annak végrehajtása lehetetlen. A tökéletes megbánás helyettesíti a gyónást, ha maga a gyónás nem lehetséges.
