Troy Maxson tisztes családapa egy feketék lakta környéken. Kétkezi munkával, becsülettel szerzi meg családjának a napi betevőt és a kenyérre valót, nap-mint-nap szembesülve fehér bőrű felettesei lekezelő magatartásával és hátrányos megkülönböztetésével. Napjai a jól megszokott, jól bejáratott rutinban zajlanak: hazamegy a munkából, régi harcostársával és kollégájával egymásnak adogatják az üveget, közben Troy nagymonológokat tart az életről, a Halállal vívott küzdelmeiről, a sérelmekről, a múltról. Közben két fiát rendre igyekszik helyes irányba terelni és óva inti őket a nagy világ veszélyeitől – egyikük zenész karrierjét egyengeti és csak pénzt kérni jár haza, másikuk futballról ábrándozik.
Egyikük megtanult átlépni apja árnyékán, míg a másik egyre csak összeroppan a föléje hatalmasodó árny alatt. A feleség, Rose pedig a háttérben marad szolid tartópillérként, mígnem egy váratlan esemény arra nem kényszeríti őt, hogy megrázza magát.
Washington, mutatván tiszteletét és megbecsülését mind az alapul szolgáló matéria, mind pedig annak 2005-ben elhunyt szerzője iránt (aki egyébként maga írta még annak idején a film forgatókönyvét), a cselekményen és magán a szövegen egyetlen mondatot leszámítva semmit nem változtatott, mindent meghagyott az eredeti formában. Ami változtatást eszközölt az szigorúan véve kevésbé nevezhető változtatásnak, mint inkább rendezői rásegítésnek arra, hogy filmszerűbb legyen a végeredmény – ennélfogva Washington lényegében kiszakította az eredeti színdarabot a merev színházi közegéből és minden tőle telhetőt megtett azért, hogy a nézőnek átadjon valamit abból az autentikusnak ható környezetből, ami a cselekmény helyszínéül szolgál.
Hogy milyen eredménnyel tette ezt, az már vita tárgyát képezheti. Hiába bővítette a látképet kinti felvételekkel Washington, a film húsa főként a szövegben van, a szöveg pedig le sem tagadhatná, hogy színpadra lett szánva. Nem mintha ez baj lenne, a textúra minőségén ez mit sem ront – éles, igaz, szívbe maró monológok és dialógusok sorjáznak, amiket élvezet hallgatni, de ahhoz, hogy a mozgókép maga “filmszerűbb” legyen, talán egy olyan rendezőre lett volna szükség, aki mer belenyúlni a szövegbe, vagy még jobban merészeli tágítani azokat a bizonyos kereteket. Washington rendezőként inkább hagyja, hogy a szöveg vigye a filmet és direktorként kevés olyan döntést hoz, ami látványosabb kihatással van az alkotásra. A dráma iránti elkötelezettsége azonban így is átüt a film minden egyes képkockáján, a matéria iránti hűsége pedig ha meg is akadályozta őt abban, hogy kreatívabban nyúljon hozzá a dolgokhoz, cserébe olyan intenzív színészi alakításokat terelt egy tető alá, melyektől nehéz szabadulni.
Lassú internet, illetve nagyobb videónál előfordulhat, hogy a videóra 
másodpercet (esetleg egy kicsivel többet) is várnod kell, indítás után!..
