A hála szemével nézve
Amikor gyermekként ajándékot kaptam, még mielőtt igazán örülni tudtam volna neki, rögtön jött a felszólítás: „Mit kell mondani, ha valaki ajándékot kap…?” Ezek a szavak valamicskét elrontották az ajándék feletti örömömet, na és a köszönet szavának kimondását sem könnyítették meg éppenséggel.
Most, hogy idősebb vagyok és visszatekintek az életemre, minden alkalommal egy kimondhatatlanul hatalmas hálaérzés tölt el. A köszönet szavai, mint valamiféle belső szükséglet kívánkoznak ki belőlem, elsősorban az ajándékba kapott életemért, a szüleimért, akik vállaltak engem, továbbá az embertársaimtól kapott minden egyes pillanatért, melyek mélyen megérintettek eddigi életem folyamán, és sok-sok mindenért, melyet nehéz lenne felsorolni.
Mindenünk, amink van, Istentől kapott adomány, ajándék. Ebben az értelemben mi magunk is Isten által életre hívott, teremtett dolgok, Isten végtelen szeretetének megtestesítői vagyunk. Az életünk során utunkba kerülő dogok – a kövek, a fák, az állatok az emberek – Isten irányunkban kifejezett, különféle módon tudomásunkra juttatott „szerelmi vallomásai”. Akár egy alma is kifejezheti „alma nyelven” Isten szeretetét.
Mindezekre a hála szava bizonyul a legmegfelelőbb válasznak. Amikor kifejezésre tudjuk juttatni hálánkat, öröm és erő szabadul fel bennünk. Aki például hálás szemmel tekint életére, az egyetért élete történéseivel és felhagy azzal, hogy saját maga vagy a sorsa ellen lázadjon.
Ha pl. képes vagyok egy másik embertársamért hálát adni, az azt jelenti, elfogadom őt olyannak, amilyen. Nem kell, hogy megváltozzon, mert éppoly értékes számomra jelen valójában is. Azok, akikért hálát adunk, hálásak tudunk lenni, gyakran ráéreznek pozitív, életigenlő magatartásformánkra.
Legyen egész életünk egyetlen nagy hálaadás, ahogy azt Pál apostol kolosszeieknek írt levele 3,17 verse is mondja:
„Akár mondtok, akár tesztek valamit, tegyetek mindent Urunk Jézus nevében, így adjatok hálát általa Istennek, az Atyának.”
Szemléljük a hála szemével embertársainkat és a világot!
