A mi Urunk testvére
Karol Wojtyla 1950-ben írt, Istenünk testvére című drámájának alapján készült. Főhőse Adam Chmielowski festőművész, aki 18 éves korában, 1863-ban részt vesz az oroszok elleni felkelésben, és elveszti fél lábát. Hazájába visszatérve híres festő lesz, a lengyel impresszionizmus előfutáraként tartják számon. Sikereinek csúcsán, 1877-ben abbahagyja a festészetet, és ettől kezdve a szociális munkának szenteli életét. Először jezsuita szerzetes lesz, majd a ferences harmadrenden belül Albert testvér néven megalapítja a szegények szolgálatára rendelt Testvérek Közösségét. 1916 karácsonyán hal meg. II. János Pál pápa 1983-ben boldoggá, 1989-ben pedig szentté avatja. Karol Wojtyla drámája három lehetséges életutat mutat be. Az egyik az ugyancsak festőművész, Max – Adam barátja – által követett út. Max az arisztokratikus művészet képviselője, aki vallja, hogy minden ember személyesen felel a sorsáért, sőt, a közösségért is: „A felelősség egyedi. Ha ez összejön, akkor a társadalom sok értékes egyedből áll, és maga is értékes lesz…
Ha ezt elveti, akkor egyre több és több szegényházzal, menhellyel találkozhatunk, és ez kétségkívül társadalomellenes, olyan közeg, ami melegágya a züllött alakoknak és naplopóknak.” Max szerint értékeket kell teremteni, „a forrásokból, amit az életben találunk, és ezekből az értékekből meg kell próbálnunk építkezni. Mivel ezeket a forrásokat elsősorban önmagunkban találjuk, hermetikusan el kell zárkózni a világ elől, különben elvesztegeti mindazt, ami van, és ez valóban káros volna a társadalomra.” Adam maga is nagyon sokáig így gondolkozott, ám egyszer csak úgy érezte, nem maradhat tovább közömbös mások szegénysége, nyomorúsága iránt. Ezért ekkor már nyíltan hangoztatja: „Nem szabad eltűrni, hogy emberek sokasága zsúfolódjon össze a menhelyeken, állati sorban tengődve, nem ismervén semmiféle érzést, kivéve az éhséget és a rettegést. Nem! Nem!”
Adamra két élmény hat a reveláció erejével, s formálja át alapvetően az egész életét, személyiségét. Az egyik, hogy elkezdi festeni az Ecce Homót. Az evangéliumból tudjuk, hogy amikor Pilátus parancsára a katonák kicsúfolták, megverték Jézust, fejére töviskoronát tettek, s bíborköpenyt terítettek rá, majd a római helytartó elé vezették, ő az összegyűlt tömeg előtt Jézusra mutatva így kiáltott fel: „Íme, az ember!” A másik élmény, ami Adamot éri, amikor egy viharos éjszakán egyik barátjával mulatságról hazafelé tartva az ítéletídő elől egy kapualjba menekülnek. Adam a falhoz ér, amely megnyílik, s mögötte feltárul a társadalom legalsó rétegéhez tartozó szenvedők nyomorúsága. A film komor, sötét képekkel érzékelteti a kényelmes jólétben élők számára elképzelhetetlen szegénységet, nyomort. A hajléktalan létbe kényszerült, a társadalom peremére szorult, kilátástalan helyzetbe került szenvedőkben forr a gyűlölet a társadalom felsőbb köreihez tartozók, s egyáltalán, mindenki iránt, aki nem tartozik közéjük.
Egy Viktor nevű alak valamennyiükön túltesz, elvakult gyűlölettel acsarkodik Adamra, és a többiek, engedelmeskedve a követelésének, elzavarják Adamot, aki szédeleg, szinte nincs magánál, annyira megdöbben az eléje táruló nyomorúságtól, a földi pokol bugyraitól, melyet eddig elképzelni sem tudott. Adamot ettől kezdve egyetlen kérdés foglalkoztatja, hogy művészként mennyire felelős a társadalom elesettjeiért, mi az, amit tehet értük? Szemben Max-szal, Adam hisz a művészet emberi lelket átalakító erejében. A művészi alkotás transzcendencia, az igazán jelentős műben megjelenik Krisztus lelke. Egy belső hang, a lélekben jelen lévő Isten kényszeríti Adamot arra, hogy alapvetően változtassa meg az egész életét, radikálisan szakítson mindennel, ami addig fontos volt számára.
Lassú internet, illetve nagyobb videónál előfordulhat, hogy a videóra 
másodpercet (esetleg egy kicsivel többet) is várnod kell, indítás után!..
