Schola Hungarica 4.
[Magyar Gregoriánum]: A középkori magyarság zenei élete elsősorban keleti örökségét őrizte meg, de lépést tartott a szomszédokéval, sőt szemmel tartotta a távolabbi Nyugat zenekultúráját is. Sajnos, a világi zene terén egyetlen kottafejet sem tudunk felmutatni az 1500 előtti időkből. Aki a magyar középkor zenéjét hiteles írott forrásokból meg akarja szólaltatni, csak a liturgikus zene területéről kereshet hozzá példákat. A “csak” itt nem anyag- és stílusbeli szegénységre utal: a 16. századi általános pusztulás után is szépszámú kézirat tanúskodik a középkori magyar íróműhelyek magas műveltségi és művészi szintjéről, az iskolák nagyigényű zeneoktatásáról. Ha nem is bizonyíthatják egy önálló magyar gregorián dialektus létét, beszédes forrásai egy még napjainkban is szuggesztív erejű területi hagyománynak, mely saját színt csillogtatott meg a közép-európai liturgikus zenei gyakorlat keleti peremén.
Vékony zenei hagyományunk tudatában nagyon megbecsülendők ezek az emlékek azért is, mert a népszokásokkal igen közeli rokonságban álló drámai felvonulások, felelgetős és refrénes éneklések lehetőséget adtak a népszerű, ritmusos, sőt táncos elemek beszüremkedésére. Mindezeket, valamint többszólamú zenénk első nyomait is a kolostori és székesegyházi forrásanyag őrizte meg számunkra. Sorozatunk a középkori karácsonyünnep tartalmi egységében vonultatja fel azt a gazdag stílusbeli változatosságot, mely a korabeli embert hosszú órákra be tudta kapcsolni a zene drámai menetébe. Egykorú források beszélik, hogyan tódult a nép a templomokba éjszakai liturgát hallgatni. Bizonyára nemcsak a saját igény, de a hallgatókra való tekintet is gyarapította a szertartások drámai vonásait.
Az egyszólamú ének sima és cifrázott, recitáló és kifejező dallamvonalakat kombináló, szabadon deklamáló vagy kötöttebb ritmusú, szólót és kart váltakoztató típusait a férfi- és gyermekhangok váltakozása színezte, nagy ünnepeken a többszólamúság is gazdagította. A jelen esetben hitelesség szempontjából helyénvaló egyes számok női karral való előadása is, hiszen történeti adataink szerint a női kolostorok élénk zenei életet éltek éppen a 15. században, ahonnan forrásaink nagy része datálódik. A felhasznált kéziratok lelőhelye nem egyszer kívül esik a mai Magyarország területén, hiszen a középkori centrumban a török idők alatt annyira elpusztult minden művelődési emlék, hogy pl. a magyar alapítású és esztergomi szertartású pálos rendnek e korabeli antifonáléja csak Zágrábban maradt fenn, más esztergomi források pedig Pozsonyban találhatók, ahová a törökök elől mentették őket.
