ÉnKép

ÉnKép

Az én meghatározható úgy is, mint annak kifejezıdése, ahogy az egyén megragadja saját személyiségét. Az őt ért tapasztalatokat rendszerezi, értelmezi, így alakul ki az én élménye, mely tartalmazza az egyén tulajdonságait, társas szerepeit, korábbi tapasztalatait és elérendő céljait. Elsőként a XIX. század végén Henry James különböztette meg az én két oldalát: a létező, cselekvő, észlelő szubjektumot, azt, ahogy az egyén megéli önmagát, valamint az énképet, ahogy az egyén saját magára tekint, mely folyamatban az én tárgyként szerepel.

Az énkép tehát az önmagunkról alkotott, érzelmekkel átszőtt vélekedés. Az énkép tovább tagolható alrendszerekre. Damon és Hart például az énképnek három rétegét különböztették meg: a testi-fizikai tulajdonságokat tartalmazó énképet, a szociális énképet és a szellemi énképet.

Az emberre jellemző az a törekvés, hogy önmagával elégedett legyen, és ezt az állapotot fenntartsa, vagy akár fokozza is. A legtöbben saját magukat az átlagosnál jobbnak értékelik, ezt a tendenciát nevezték el a kutatók Wobegon-hatásnak. A pozitív énkép fenntartását segítik az énvédı torzítások. Olyan módon szűrjük és dolgozzuk fel az énre vonatkozó információt, hogy pozitív énképünk ne sérüljön. Hajlamosak vagyunk olyan helyzeteket teremteni, amelyekben sikert érhetünk el. A lefelé irányuló összehasonlítások is ezt a célt szolgálják.

Ugyanakkor a konzisztenciára törekvés, vagyis a korábban már kialakított énkép fenntartásának tendenciája mindkét irányban érvényesül. Ha valakinek negatív az énképe, gyakran egyszerűen figyelmen kívül hagyja azokat az információkat, melyek ezt pozitív irányban módosíthatnák. Az egyén énképe többnyire megfelel valóságos élethelyzetének, több-kevesebb pontossággal tükrözi azt. Vannak természetesen olyan esetek is, amikor ez az összhang megbomlik (például egy sikeres ember társaságban ügyetlennek, félszegnek látja magát). Gyakran a pszichológiai tanácsadás vagy a pszichoterápia feladata, hogy ezt a megfelelést helyreállítsa.

Submit a Comment